Az Egyesült Államokkal szemben Európa sokkal inkább függ az orosz energiaszállításoktól, aminek okai évtizedesek és sokrétűek. Az ukrajnai háború most kényszerűen, de talán gyógyítóan is gyorsítja a törekvéseket a függőség lazítására és új beszerzési útvonalak feltárására. Már idén meg lehet tenni a kezdeti lépéseket, de a folyamat egésze nem lesz gyors, és kínoktól mentes sem.
A jelen állapot kiszolgáltatott, de nem végzetes. A gázfront lesz a legkeményebb
A kiinduló alapszám: 526. Ennyi milliárd köbméternyi gáz volt Európa teljes szükséglete 2022 elején, ami 10%-os emelkedés 2015-höz képest. A kínálatban 288 milliárd köbméter érkezik Oroszországból, ahol a kizárólagos eladó a Gazprom óriásvállalat. Az orosz vezetékes import nem éri el a szükséglet felét, de továbbra is meghatározó mértékű.
A Gazprom 2021-ben 175 milliárd köbmétert szállított külföldre, döntően Európába. (Kínába irányuló exportja ehhez képest csekély: 10 milliárd, és gyors bővítésének sokféle akadálya van.) Európa számára a másik döntő méretű tömb a saját termelés, amibe a nem EU-tag Norvégiát is be kell számolni, és ami sajnálatosan kissé csökkent 2021 során (jelenleg 195). Jelentős az amerikai és közel-keleti NLG-behozatal (103), és vannak növekvő esélyek olyan piacokról, mint Azerbajdzsán (31) vagy Líbia-Algéria (19).
Baj tehát van, de katasztrófa még nincs, viszont sürgős és határozott lépéseket kell tenni, mielőtt Tél tábornok újra berúgja az ajtót. Az ideálishoz közeli állapot csak 22-25 év múlva várható, de addig is élni, fűteni, közlekedni kell, még akkor is, ha a válságos időkben visszaveszünk a személyes igényekből vagy egyes ipari szükségletekből.
A függés fennmaradását jelzi, hogy 2016-ban az Európai Unió által fogyasztott földgáz 30 százaléka származott Oroszországból, 2018-ban ez 40 százalékra ugrott. 2020-ban a mutató elérte a 44 százalékot, 2021 elején pedig már 47 közelében járt.
A zöld (megújuló) energiaforrások egész biztosan döntők lesznek, de csak 25-30 év múlva.EURONEWS
Szentségtörés beismerni, hogy a zöld remények is gerjesztették Oroszország merészségét?
Vlagyimir Putyin mögött kisebb gazdaság áll, mint Texas, mégis volt mersze egy teljes körű támadásra Ukrajna ellen. A sokféle magyarázó ok társaságában ott áll az a tény is, hogy Európa 230 milliárd köbméter földgázt termel évente, de 526-ot használ el. A kontinens 950 millió tonna szenet éget el, ám ennek a felét sem állítja elő.
Az érem másik oldalán az olvasható, hogy Oroszország napi 11 millió hordó olajat termel, amiből csak 3,4 milliót használ fel. A másik kulcsfontosságú adat, hogy Oroszország mintegy 700 milliárd köbméter gázt termel évente, amiből csak 400 milliárdra van szüksége. Még ennél is erősebb aránytalanság, hogy az orosz szénkitermelés 800 millió tonnára rúg, míg az ország maga csak 300-at igényel.
A következmények viszonylag könnyen előre láthatók voltak, és az is, hogy erre a képletre milyen terveket alapozhatott az orosz vezető. Putyin ütemesen bővítette Oroszország olajtermelését, kiterjesztette a földgáztermelést és megduplázta az atomenergia-termelést, hogy lehetővé tegye fölöslegének minél nagyobb méretű exportját. A Fukusima-sokk után (2011), és a zöld követelések nyomása alatt Európa – főként Németország – atomerőműveket állított le, gázmezőket zárt be, és megtagadta a fejlesztéseket az olyan újabb technológiáktól, mint a repesztéses kitermelés (fracking). Az ezt követő évtizedben meghozott európai energetikai döntések egyenes utat köveztek ki az orosz függőség felé, mindenek előtt az ipari és háztartási gáz ellátásában.
Ez nem volt kényszerházasság, mert Európa boldogan vetette bele magát a függőségbe. Örült, hogy megspórolhatja a kitermeléssel járó környezeti terheléseket és a társadalmi tiltakozásokat, ráadásul megfizethető árakat élvez, melyek csak ritkán ültek fel a hullámvasútra.
Sőt, 2016-ban egyenesen azt gondolhatta, hogy beköszöntött a paradicsomi korszak, amikor a hordónkénti olajár 43 dollárra zuhant, amit tévesen kötöttek össze a megújuló energiaforrások terjedésével. Nem amiatt történt. Bár ez volt az egyik legnagyobb olajár-zuhanás a modern történelemben, de nem az atomerőművek bezárása vagy a napelemek elterjedése váltotta ki. Az okok átmenetiek voltak, mint például az ISIS rémuralma a Közel-Keleten, az amerikai palaolaj-kitermelés meglódulása és az OPEC változó magatartása. A Világbank már akkor jelezte, hogy a trend nem lesz tartós, de a vezető döntéshozók ezt figyelmen kívül hagyták.
Az ENSZ 2018-as közgyűlésén Donald Trump éles szavakkal jellemezte a világ akkori energiarendszerét. Kifejtette, hogy az olaj- és gáztermelők kifosztják a nyugati világot, miközben védelmet követelnek, aminek viszont nem fizetik meg az árát. Sürgette az Oroszországtól független ellátási láncok kiépítését (Balti-térség, Közel-Kelet), és bírálta a németek növekvő elkötelezettségét az orosz gáz még nagyobb tömegű vásárlása miatt (Északi Áramlat 2). A beszéd egyik vágóképén látható, hogy a német delegáció derűsen követi az elnök megjegyzéseit, majd később folytatták az egyezkedést az oroszokkal.
A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy az USA olajbehozatala Oroszországból szükségletének mindössze 3%-át teszi ki, miközben az amerikai stratégiai tartalék (vagyis az állam által kezelt és zárolt mennyiség) 580 millió hordó, ami még messze nem éri el a törvényben engedélyezett 727 milliós maximumot. A szövetségi államokkal egyeztetett tartalék-felszabadítás egyelőre mindössze 60 millió hordó.
Az amerikai bírálat és figyelmeztetés arra késztette Németország kancellárját, Angela Merkelt, hogy udvariasan, de elutasítsa az amerikai jelzéseket. Hangsúlyozta, hogy országa „saját politikát folytathat, és saját döntéseket hozhat”. Ezt senki nem is vitatta, de az azóta kialakult összkép mégis az 1973 óta legsúlyosabb globális energiaválságot vetíti előre, aminek lényege nem az energiahordozók hiánya, hanem a rossz elosztási rendszerek és főként az egysíkú (nem kellően diverzifikált) szállítási kapacitások.
Ínség nincs, de szűkösség az lesz
A függés foka a kezelhetetlenség közelébe jutott. Azért is, mert Fukusima után a megújuló energiatermelés és technológia nem kapott akkora lendületet (4%), hogy akár csak részben is pótolja a nukleáris kiesést. A fosszilis hordozók felhasználásában is csak 0,3%-os csökkenés állt be.
Németország (és vele Európa jókora része ) ismét az orosz tétre tette a zsetont az Északi Áramlat 2 elhatározásával. Ezáltal a vezeték megépítése vagy leállítása az ellátás kulcskérdése lett. Az ukrajnai háború véglegesen kiélezte a klímaszorongás és az energiapánik közti ellentétet, és rámutat a dilemma megoldatlanságára.
A kettőslátás jele például, amikor John Kerry (Obama elnök korábbi külügyminisztere), aki jelenleg az Egyesült Államok klímaügyi megbízottja azt mondta az ukrajnai háború előtti napon, hogy „az orosz invázió komoly negatív hatással lehet az éghajlatra. Háború esetén hatalmasak a kibocsátás következményei.” Ez nem vitatható, de egyben el is tereli a figyelmet a mélyebb összefüggésekről. Például, hogy a háború okai között az oroszoktól független termelési és beszerzési lehetőségek beszűkülése is felfedezhető.
Az atomenergia a világszerte megtermelt erőforrások 10%-át teszi ki, ami az OECD-országokban ennek közel a duplája (18%), vagyis a jelenleg ismert legelterjedtebb nem-fosszilis forrásnak számít. Mégis, 2017-től folyamatosan csökkentek a nukleáris beruházások, és egyre több lett az erőmű-bezárás. Ennek nem csak politikai, de műszaki okai is voltak, mert több létesítmény futamideje lejárt, például Franciaországban. A bezárásokat tömeglélektani okok is övezték, mint régebben a Three Mile Island katasztrófája (1979), Csernobil (1986) és legutóbb természetesen Fukusima.
Nem nehéz megjósolni azt sem, hogy ha az ukrajnai háború során nukleáris balesetekre is sor kerülne, akkor tovább romlana az atomenergia felhasználásába vetett hit. A Scientific American szerint Amerikában a nukleáris energia visszanyerte népszerűségét, miközben Európában sok helyütt a némethez hasonló leépítésen gondolkodnak, így Spanyolországban és Svájcban is.
Érdemes felelőst keresni? Nem nagyon, de a tanulságokat le kell vonni
Németország indiai nagykövete, Walter J. Lindner arról beszélt, hogy Putyin ukrajnai akciója teljesen világossá tette, hogy az európai béke ára jóval magasabb, mint valaha is gondoltuk. Ezzel is magyarázza országa hirtelen támadt fegyverkezési kényszerét, és hogy szakít 70 éves katonai elveivel. Ezt a keserves döntést az energiafüggőség váltotta ki, és megtörténhet, hogy a korábban szerzett kényelmes előnyök többszörösét kell majd visszafizetni. Valóban, nehéz volna megtalálni az elmúlt évtizedek német történelmében, amikor a szövetségi kormány a stratégiai olajtartalékok megnyitásáról döntött.
A puha, meleg korszak kezdetén – Angela Merkel és Vlagyimir Putyin, mögöttük David Cameron brit miniszterelnökAlexander Zemlianichenko/AP
A brit kormány és a V4-ek legutóbbi londoni tanácskozásán a lengyel kormányfő újra szóba hozta, hogy a Nyugat nem figyelt eléggé az orosz függőségbe bekódolt fenyegető helyzetre. Mateusz Morawiecki szavai szerint a németek által dominált európai politika a merkeli megbékélés irányvonalát követte az Oroszország-stratégiában, megkötve a vele járó politikai kompromisszumokat Moszkvával. A lengyel és balti vezetők már korábban aggodalmuknak adtak hangot, főleg amikor elkezdődött az Északi Áramlat-projekt, ami tovább erősítette Európa ráutaltságát az orosz gázszállításokra.
Amikor 2014-ben az oroszok elfoglalták a Krímet, ezek az országok újra figyelmeztettek, hogy ha az agresszióra a Nyugat nem az erő szavával válaszol, akkor azt Putyin elnök a gyengeség jeleként fogja értékelni, és felbátorodik egy újabb katonai manőverre.
A fő feladat a pánik elkerülése és az energiapiacok stabilizálása
A megoldások keresésekor először a kínálati oldalt kell áttekinteni. Oroszországnak semmilyen érdeke nem fűződik az európai szállítások leállításához („a csap elzárásához”) vagy jelentős korlátozásához, több okból sem. Jelenlegi hatalmas többletét nem tudja egyszerűen lefojtani, mert annak sem technikai feltételei nincsenek meg, de pusztító környezeti hatásokkal is járna. Figyelembe kell venni azt is, hogy a Gazprom kitermelési kapacitása csökkenőben van, mintegy 3-4 százalékkal évente. A szállítás tartós megszakítása valószínűleg örökre lerombolná az orosz ipar e kulcsvállalatának presztízsét és megbízhatóságát, amire kényesen ügyelt az elmúlt évtizedekben, és megbízható partnernek is bizonyult.
Egy súlyosabb korlátozó lépés valószínűségét csökkenti az is, hogy az így fennmaradó többletet az orosz ipar és a lakosság nem tudná átvenni, felhasználni. Jelenleg nincsenek az országban olyan méretű eltervezett fejlesztések sem, amelyek ekkora többlet-igényt támasztanának.
Nem teljes megoldás Oroszország számára a kínai-ázsiai reláció sem, mert annak kiépítése még az elején tart. A Szibéria Ereje-projekt legfeljebb 80 milliárd köbméter szállítására lesz képes (a realitás inkább 60 körül jár), és ez messze nem pótolja az esetleges európai kieséseket. A 4000 kilométeres hálózat kilenc kompresszorállomásából jelenleg még csak kettő működik.
Mindehhez hozzá kell számolni a politikai tényezőket is. Ha folytatódik és tartós marad a nyugati energetikai vállalatok kivonulása Oroszországból vagy egyes szolgáltatásaik megvonása, akkor az orosz olaj- és gázipar rendkívül súlyos fejlesztési korlátok elé néz, és nemzetközi versenyképessége megromlik. Az egyre ridegebb körülmények között zajló feltárások magas nívójú technológiákat követelnek, melyekkel Oroszország nem rendelkezik. A folyamatosan távolabbra tolódó új bázisok eleve megdrágítják a szállítási költségeket is.
Sokféle menekülő útvonal és kijárat létezik, de legtöbbjük időigényes
Azonnali lépések lehetségesek az energiatakarékosság terén, mind az ipari, mind a lakossági fogyasztás visszafogásában. Vészesebb esetben a kormányzatok hatósági intézkedéseket is elrendelhetnek (időszakos korlátozások, exporttilalmak, új közlekedési és repülési protokollok), bár ezek politikailag rendkívül kockázatosak és lehetőleg kerülendők, és valószínűleg csak végső megoldások lennének.
Történhetnek visszafogások vagy takarékossági lépések a nem energiacélú alapanyag-felhasználásban, így a műanyagiparban és a műtrágyagyártásban, bár utóbbinak az igényei nehezen korlátozhatók. A következő 1-2 kemény évben lendületet kapnak a lakossági ‘zöld eszközök’, és új programok indulhatnak a fűtéskorszerűsítésre, a szigetelések javítására és a privát energiaforrások bővítésére. Ezekből mintegy 5%-os megtakarítás hozható ki.
Divatba fog jönni
Melyik lehet az egérautópálya?
Európa felé – stratégiai mértékben – a Közel-Kelet és főként Izrael kínálja a legszélesebb és legtartósabb kilábalási útvonalat. A projekt neve Leviathan, ami egy Haifától 120 kilométerre elterülő hatalmas vízalatti gáztartalékot jelez, 330km² kiterjedésben. A mező vízmélysége 1540 és 1800 méter között változik. Michael Wirth, a Chevron vezére szerint ez lehet az új ellátási rendszer másik fő pillére az orosz kapacitások mellett, idővel pedig azokat megelőzve.
A kitermelési alapszerződésre 2019 júliusában került pecsét a tervezők és a kivitelezők között, és egy évre rá már áramlott a termék az East Mediterranean Gas (EMG) vezetéken keresztül Egyiptomba. Ennek kapacitása 7 milliárd köbméter. A következő szállítási periódusban ez 25 milliárdra emelkedik. A projektben több amerikai és svéd vállalat is részt vesz.
A legszélesebb egérútEURONEWS
Az Európa felé való továbbítást eddig Törökország blokkolta, mert tengerjogi és pénzügyi vitában állt Izraellel. Ebben a kérdésben sorsdöntőnek nevezhető áttörésre került sor minap, amikor Erdogan török és Herzog izraeli államfő Ankarában egyetértett abban, hogy a globálpolitikai és a piaci érdek egyaránt amellett szól, hogy működjenek együtt a vezeték további építésében, Törökország és Európa felé.
Erdogan szerint izraeli kollégájának látogatása fordulópontot jelent a regionális hatalmak közti feszült kapcsolatokban, és Ankara készen áll az együttműködésre az energiaszektorban is. „Úgy gondolom, hogy ez a történelmi látogatás fordulópont lesz a kapcsolatainkban. Közös célunk a politikai párbeszéd újjáélesztése, kölcsönös érdekek alapján” – jelentette ki a török elnök, aki az utóbbi években rendkívül kemény magatartást mutatott Izrael felé, népirtással és apartheid-politikával vádolva a jeruzsálemi vezetést. Álláspontjának módosulásában – az ukrajnai háború folytán – amerikai nyomás is felfedezhető.
Erdogan kiemelte az ukrajnai háború kötelező következtetéseit az energiakapcsolatokra, mivel az orosz függőség Törökországot is súlyosan érinti. Ankara tavaly 14,5 milliárd köbméter földgázt vásárolt a Gazpromtól, amivel Németország és Olaszország közé ékelődött az orosz függési listán, és ezen az Izraellel való együttműködés sokat enyhíthet.
A radikális iszlamista tömbök azonnal éktelen haraggal fogadták az ankarai találkozó hírét, hiszen ez pozícióik jelentős megrendülésével járhat. A Hamász tiltakozó jegyzéket bocsátott ki, és nyugtalanságát jelezte a Palesztin Önkormányzat is.
A tervvel kapcsolatos amerikai magatartás zavarba ejtő, pontosabban egyelőre követhetetlen. Január 9-én az USA külügyminisztériuma nem-papíralapú, vagyis igazából nem döntés erejű üzenetet intézett a görög kormányhoz, hogy azonnali hatállyal megvonja együttműködését a további munkálatoktól. Tette ezt annak ellenére, hogy az Európai Unió már 2019-ben igazolta, hogy a terv Európának hasznos és kivitelezhető. Theofrastos Andreopoulos görög elemző szerint Washington tévesen értelmezi az évszázados török-görög kapcsolatokat, és hibásan gondolja, hogy be kell avatkoznia egy európai ügybe, ami ráadásul három NATO-tagot közvetlenül is érint. A szakértő szerint az USA rosszul gondolja, hogy Törökország kedvére kell tennie egy olyan ügyben, amiben már kibontakozik az egyetértés.
Megegyezések lesznek az egyet nem értésekről
Az ankarai találkozó után Herzog elnök arról beszélt, hogy a két országnak meg kell egyeznie abban, hogy nem értenek egyet mindenben. „Arra törekszünk azonban, hogy nézeteltéréseinket kölcsönös tisztelettel és jóakarattal, megfelelő mechanizmusok és intézmények segítségével oldjuk meg, amelyeket közösen fejlesztünk ki. Te és én, a te néped és az enyém, mindannyian Ábrahám gyermekei vagyunk, az Istenben hívők atyjának” – mondta, majd megajándékozta a török elnököt I. Szulejmán szultán szeretetről szóló verseivel az izraeli Nemzeti Könyvtár gyűjteményéből. (Ismerve a török államfő vonzódását a leghosszabb ideig regnáló oszmán uralkodó felé.)
Nincs ingyenbéke, mert drága a tartalékok feltárása. Visszaüthet Amerika keménykedése egyes rezsimekkel szemben
Herzog szavai egy igen mély összefüggés tömör megfogalmazása voltak. Most olyan korszak előtt állunk, amikor nem ritkán olyan partnerrel kell majd együttműködni, akikkel korábban vagy most a viták, érdekellentétek, vagy akár ellenségeskedés is fennáll.
Ennek kényszerű oka a világ energiatartalékainak teljesen egyenlőtlen megoszlása, főként a kőolaj tekintetében. A legnagyobb ‘olajspájz’ a Közel-Közép-Keleten koncentrálódik, olyan rezsimek kezén, melyekkel a Nyugat kapcsolata ellentmondásos, gyanakvó, vagy kifejezetten ellenséges.
A Közel-Közép-Kelet és Venezuela a legnagyobb kamraEURONEWS
Az Iránnal Bécsben már egy éve kínlódó nukleáris alkudozás viharos felpörgése a legszorosabb következménye az ukrajnai háborúnak. Most minden jel arra mutat, hogy valamilyen kényszermegoldás tető alá fog kerülni. Ezáltal Irán jelentős készpénz-injekcióhoz jut, amiből tovább finanszírozhatja nukleáris fejlesztéseit, és nem kell feladni proxy-hadállásait sem Jemenben, sem Irakban, Szíriában, Libanonban és a Gáza-övezetben. Ez a folyamat politikailag még kockázatosabb annak fényében, hogy a korábbi hűvös időszak után az új iráni elnök közeledése és kötődése Moszkvához nyilvánvaló és mindkét fél által igazolt.
Ebrahim Raiszi iráni elnök januári moszkvai látogatásán a felek kifejezték, hogy barátságuk és együttműködésük eszmei alapja az USA ‘engesztelhetetlen magatartásának az ellensúlyozása’. Az iráni elnök ott jelentette be egy robosztus bevásárlás tervét orosz fegyverekből 10 milliárd dollár értékben, amiben 24 darab Szu-35 vadászbombázó és S-400 típusú rakétaelhárító rendszerek szerepelnek. Ez utóbbi rendszer az, aminek megvásárlása miatt Törökország nyomás alá került, hogy mondja fel, és cserébe mentesüljön az amerikai F-35 típusok beszerzési tilalma alól. Alternatívát is kínálnak számára, amivel pótolhatja a védelmi rendszerén így keletkező rést.
Rá két nappal (január 21-én) orosz-iráni-kínai hadgyakorlatra került sor a Perzsa-öböl térségében. Az sem írható a vak véletlen számlájára, hogy közvetlenül az ukrajnai invázió előtt jelentette ki a Bécsben tárgyaló perzsa fődelegátus, hogy hamarosan áttörés várható a nukleáris tárgyalásokon.
További kavicsok a bakancsban
Nem fogja nélkülözni a megalázkodás és magyarázkodás elemeit az sem, hogy az USA-nak helyre kell billenteni a viszonyát két olyan rezsimmel, amelyekkel szemben kifejezetten ellenségesen viselkedett az elmúlt időkben, és különösen Joe Biden elnöksége során. Nagyon kell ügyelnie, hogy Szaúd-Arábia – melynek de facto vezetőjét, Muhammad bin-Szalmán koronaherceget gyilkosnak nevezte ő maga és az amerikai kongresszus is – ne sodródjon át az energiafront másik oldalára. Különösen azóta, hogy Washington levette a terroristák listájáról a jemeni hútikat, akik iráni támogatással a hátuk mögött intéznek halálos dróncsapásokat az arábiai királyság támaszpontjai ellen.
Hasonló veszély fenyeget az Emirátusok részéről is, amely még mindig nem kapta meg az elnöki engedélyt az F-35 lopakodók csatasorba állítására, noha azok árát már Donald Trump idején leszurkolta. Az emírségek – a szaúdiakhoz hasonlóan – rettegnek Irán térségbeli terjeszkedésétől, és a nem megerősített híresztelés szerint Joe Biden nem ússza meg, hogy személyesen járjon Canossát a két uralkodónál, és letegye az asztalra a biztonsági garanciákat. Ezeknek tartalmazniuk kell az Izraellel két éve megkötött Ábrahám-egyezmények támogatását is, ami nélkül a jelenlegi közel-keleti status quo fenntarthatatlan és nem bővíthető. Addig is, a két ország várhatóan tartózkodni fog az olajkitermelés növelésétől, ami pedig igen fontos volna a hektikusan alakuló olajpiac csillapítására.
Nem lesz kellemes a Venezuelával lefolytatandó egyezkedés sem, hiszen az Egyesült Államok hosszú évek óta – helyesen – súlyos szankciók alatt tartja a világ legnagyobb olajtartaléka felett rendelkező Maduro-rezsimet.
Az embargót még Donald Trump vezette be, befagyasztva az összes venezuelai vagyontárgyat az USA területén, és megtiltva a dél-amerikai országgal való kereskedést és pénzforgalmat. Ennek hatása pusztító volt a venezuelai gazdaságra, de a rezsim túlélte, és mit sem engedett az alkotmányos és demokratikus jogok lábbal tiprásából.
A The Wall Street Journal a ‘bizarr’ jelzővel illette Joe Biden olajdiplomáciáját, ami kiengedi a Maduro-rezsimet a szorításból, sőt meg is jutalmazza. Marco Rubio floridai republikánus szenátor pedig arra jutott, hogy Biden csak ürügyként használja Oroszországot, hogy végre barátkozhasson Maduróval, amit mindig is szeretett volna.
Ehelyett inkább a hazai kitermelést kellene preferálnia, azt viszont gátolja. Meg kell hagyni, hogy ebben az érvelésben nem kevés logika van.
Címlapkép: Unsplash